Csak semmi sunnyogás!

avagy szép ruhában is lehet túrázni...

2020. 06. 13.: Szombathely - városbejárás; Zalaszentiván - Zalaegerszeg kb. 6 + 8,5 km

A Szent Márton út beszippantott. Nem akarok szabadulni sem az úttól, sem a lelkülettől, sem a személyektől. Mára is zarándoklatot terveztem, de egy kicsit másképp. Nem egyedül, nem terepen, nem sportszerkóban. Orbán Róberttel sétáltuk be Szombathely Mártonhoz köthető helyeit, és szépruhás programban maradtunk. 10 órakor találkoztunk, a nagytemplomban kezdtük a körutat. Az orgona kicsit túl hangos volt, de már az első tíz perc után tudtam, jó, hogy itt vagyok, és jó lesz ez a mai nap is. Robival több okból is jó sétálni: 1 - olyan helyekre juthat be az ember, ahová amúgy nem (pl. az egykori papi szeminárium kis kápolnájába); 2 - olyan sztorikat tudhatsz meg, amit senki mástól (pl. hogy 53-ban a vízbe dobták a kommunisták a püspököt); 3 - azokért a pillanatokért, amikor fél mondatból kiderül, hogy egyre gondolunk (a református temetési énekek vagy a rejtélyes okokból nem folyó vizek esete); 4 - megyek mellette, beszélünk mindenről, és az az érzésem, hogy ismerjük mi egymást már egy ideje.

A múzeum mellett leülünk a "lugasba", és elkészül az első közös kép. A Szent Márton templomba csak bekukkantunk, majd hosszan sétálunk a Szent Márton temetőben, mert kiderül, hogy mindketten temető rajongók vagyunk. Rálelünk két Mindszentyhez köthető sírra is, a bíboros keresztelő papja (Kelemen István) és szemináriumi tanára (Dr. Eröss József) egymás mellett nyugszik itt.

Eljött az ebéd ideje, és kedves kísérőm elvisz egy klasszikus, szuper finom kosztot kínáló kockásterítős helyre, és... megkapom a jutalmakat! Hát, én ennyire legutoljára a teológián kapott ötös diplomámnak örültem; díszoklevél, kitűzők, mágnes, térkép...katarzis! Kaptam még egy "munkaajánlatot" is, úgy tűnik nem csak én nem akarok szabadulni a szentmártonos dolgoktól, hanem Robi sem tőlem. Állok elébe! Tovább megyünk Quirinus püspök emléktáblájához, onnan az evangélikus templom előtti kúthoz, amiből, minő csoda, folyik a víz, és ivóvíz, nagyon finom! Mivel mindketten ráérünk, megyünk tovább a Kálvária felé, újabb sztorik, mendemondák, röhögünk nagyokat közös ismerősök agymenésein, eljutunk volt osztálytársaktól saját életünk buktatóiig.

Weöres Sándor mellett megpihenek, majd megyünk a vasútállomásra, és látom kedves Róbertem zavarban van. Nem sunnyogok el, de tényleg dolgom van, mondja. Jót derülünk a filmes sunnyogáson, de már tudom, hogy nem akar tőlem elsunnyogni. Na, ezt lehet most csak Robi fogja érteni. Szóval volt egy nem publikus motivációm a Szent Márton út kezdetekor, és megint rájövök, Isten sokkal jobban tudja mindig, hogyan kanyarítja az utakat: ki az, aki marad; ki az, aki megy; ki az, aki jön az ember életében. Én most nagyon hálás vagyok, hogy aki jött és láthatóan marad, az Orbán Róbert. A sok, és egyre több ajándéka mellett a viasanctinak, ő is egy ajándék, amiért hálás vagyok.

Megyek hazafelé, megint teli van a lelkem, szívem. Leszállok a vonatról Zalaszentivánon, várni kellene a csatlakozó vontra, de nem tudok várni. Nekem boldogan is menni kell, hát megyek. Ez a hétvége a bicikliutakról szól, úgy döntök hazasétálok a Zala-völgyi kerékpárúton. Ja, hogy nem vagyok túrázáshoz öltözve, most ez sem számít, ha menni kell, én megyek. A nyár illataiban tobzódó zalai erdőben magam mellé hívom Jézust, és átadok neki mindent: örömöt, aggodalmat, félelmet és hálát. Nála jobb helyen van mindez, és annyira nagy béke és elégedettség jár át, hogy még a lábamon érezhetően alakuló vízhólyagok sem kedvetlenítenek el. Szeretem Zalaegerszeget is, és még ebben a másfél-két órában is találok olyan dolgokat, amelyek újak számomra: Pózván a Mária kápolna, a neszelei biciklis alagút, és az a csodás fénycsóva az erdő fái között, ami rárímel a lelkem rezdüléseire.

Na, Mártonom, tudod, én most úgy érzem magam, mint aki koldusként jött eléd, és a köpenyed darabjával beburkolózva átmelegszem, újjáéledek, társakra lelek és helyemre kerülök. Ismét csak köszönöm...