Szigliget 2.0
Aki maximalista visszatér, elvei ellenére is.
Szigliget - Szent György-hegy - Tapolca - Lesenceistvánd 20 km - 2020. 08. 29.
A terv az volt, hogy nyáron végigjárom a Balaton-felvidéki Szent Márton utat. Valójában már augusztus 20.-án befejeztem a teljesítést, de bizonyos szervezési bakik miatt, hiányzott még a szigligeti kód, amit azóta kihelyeztek a vár bejáratánál.
Hogy ne csak egy célpontom legyen, kedves Bergführerem összeállított nekem egy komolyabb túrát, sőt még pecsétgyűjtő szenvedélyemet is táplálhattam, ugyanis a kék túra útvonalán haladtam. Korai indulással, korán érkeztem Badacsonytördemicre, onnan hamar átértem Szigligetre (egyszer már megjártam ezt ez utat, volt rutin...). A szigligeti vár környéke fél kilenc tájban még kihalt volt, de éreztem, ez a nap most jó lesz. A kellemes meglepetések el is kezdődtek, mivel a kék túrás és a szentmártonos pecsét, illetve kód úgy került elhelyezésre, hogy nem kell belépőt váltani a várba a megszállott zarándoknak, a papírmunka elvégzése után, indulhat is tovább. A visszatérőnek egy vigaszdíj is járt, az úton leejtve hevert egy Szigliget hűtőmágnes, megvan a mai napi szuvenír is. Szigliget határában a főút mentén épp nyitni készült egy lakókocsis büfé, és esdeklő tekintetemet látva főztek nekem egy kávét elviteles pohárba, bár még nem volt kilenc óra.
Boldogan "álltam rá" a kék túra útvonalára, és miután a kerékpárúton gyalogolva elfogyasztottam a kávémat, felvettem az utazósebességemet is, így hamarosan már a Szent György-hegy lábánál a szőlők között a Lengyel kápolna felé tartottam. Valóban nagyon szép és különleges szobrok díszítik ezt a kápolnát, és a lengyel présház homlokzatát is. Itt már találkoztam turistákkal, ezért én nem sokat időztem, inkább tovább indultam a sárga jelzésen az Emmaus kápolna felé. Előzetesen utánaolvastam, hogy nagyon leromlott állapotban van a kápolna és a környék is elhanyagolt, de ennyire vadregényesre nem számítottam. A mai napon a zarándoklás mellett a legújabb szenvedélyemhez is szerettem volna anyagot gyűjteni: ez pedig az érdekes szobrok, sírok, keresztek megörökítése és publikálása. Ez motivált, és bátorított, amikor a kerítésen tátongó lyukon bemerészkedtem az Emmaus kápolnához. Szívszorító volt a látvány: törmelék, üvegcserép, bedőlt falak, beszakadt tetők. A homlokzati szobrok még elég jó állapotban vannak, de nehéz őket fényképezni, mivel egy meredek domboldal tetején áll a kápolna, egy rossz lépés, és az ember bizony legurulhat akár a Szent György-hegy lábáig is. A fotók azért elkészültek, és megörökítettem a kápolna előtt álló pietás keresztet is.
Tovább folytattam utamat egy másik kápolna felé, de ez esetben tudtam, hogy szép dolgokat fogok látni. Az erdő közepén él, és szolgál Márton atya, aki egy kis ortodox kápolnát épített, melynek belső díszítése még zajlik. A hajmáskéri ifjú festő, Csincsi Arnold készíti nagy gonddal és odaadással a falfestményeket, egyik közülük a diplomamunkája volt. Márton atya szívesen megmutatta a templomot, elmondta, hogyan zajlanak a hétköznapok, de el kellett sietnie, mert a másnapi szertartásra már meggyúrta a kenyeret, amíg az kel, addig elmenne bevásárolni.
Az ortodox kápolnát elhagyva visszatérek a kék jelzésre, és feljutok a Szent György-hegy tetejére, ahol megkeresem a kék túra pecsétet, és újabb lendületet véve Tapolca felé tartok. A szőlőhegyen járok, és megint kapom az isteni gondoskodást, szőlő, alma, körte...csak le kell hajolni értük, ott gurulnak az úton... Ezért jövök én. A béke és a világhoz tartozás éléményét nem találom meg máshol, csak ezeken a magányos útjaimon.
Kell is a lelki tartalék, mert tudom, hogy hosszabb útmenti szakasz következik. Beöltözök - a nagy meleg ellenére - a láthatósági mellényembe, és nekivágok. Tapolcára hamar odaérek, de innen már nem esik annyira jól a közút menti "séta". Valahol veterán autós találkozó van, mert folyamatosan jönnek szembe az érdekes oldtimer járművek, elnézegetem őket, ez kicsit eltereli a figyelmemet arról, hogy dél van, száll a por, süti a nap a fejemet, és nehéz a hátizsák (szomjas legalább nem vagyok, mert most hoztam bőven vizet - ezért nehéz a csomag...).
Lesencetomajhoz közeledve kezdek teljesen kitikkadni, de mindenképpen el akrok jutni Lesenceistvándig. Több fényképeznivaló lehet ott, és a mai utolsó kéktúrás bélyegző is itt van. Csatakosan, kimerülten érek Lesenceistvánd határába, de ott egy olyan szép kőkeresztet látok, hogy meg is feledkezem minden bajomról, és ami a még nagyobb öröm, a kereszt talapzatán meglelem a kőfaragó nevét, tehát jó eséllyel publikálható a felfedezésem. A faluba beérve felfrissítem magam az útszéli csapnál, megvan a pecsételőhely, de még nem értem el a kitűzött célt, egy magaslatot a falu határában, aminek Kő-orra a neve. Elindulok a kék jelzés mentén, de annyi mindent meglátok, hogy végül úgy döntök, elég nekem mára 20 kilóméter, a Mária kápolna elágazásánál visszafordulok, és elmegyek a temetőbe bogarászni. Kora délután van, sok "kincset" találok. Ezen fellelkesedve gyorsan buszra szállok, hogy a nap további részében még a keszthelyi temetőben is legyen időm kutatni. Megbízást is szeretnék teljesíteni, vagyis dupla a motiváció.
Teljes volt a mai napom is. Mentem, elfáradtam, felfedeztem, lelkesültem, és tudom, hogy a fényképeknek a készülékemben még jövőjük van...
