A lelkem darabjait mentem keresni erre a hosszú és sok gondolkodást, szervezést igénylő útra. Mind még nincs meg, de sok minden helyrebillent...

Kercaszomorra eljuni Zalaegerszegről tömegközlekedéssel - ez volt az első kihívás. Este onnan vissza lehetetlen lett volna, ezért most is az ajánlott irányokkal szemben haladtam (ez időnként meg is keserítette a túrámat). Egerszegről négy órakor indult a busz Körmendre, onnan Őriszentpéterre, majd újabb átszállás után fél hét körül szálltam le Kercaszomoron. A frissen szerzett fejlámpámat beüzemelve kellő önbizalommal indultam Szomoróc felé, mert a sárga út onnan indul. Már pirkadt, amikor a Szomoróci haranglábtól visszakanyarodva rátértem a Szent Márton útra. Alig értem el az erdő szélét, már az első átkelés kihívás volt. A Kercán átfektettek két beton oszlopot, amelynek a tetején is folyt a víz, és ennyi. Azért megoldottam. 

Kezdődhetett volna a kedvencem, az erdei túra. Ha - és ez az egész napomat jellemezte - az erdészeti munkák nem keserítik meg a "megszállott" túrázó békés útját. A hatalmas farakások eltakarták a jelzéseket, beletellett jó tíz percbe mire irányba álltam. Mivel még fagyott, eleinte megúsztam a sárdagonyát, de sajnos nem volt elég hideg, és ahogy kelt fel a nap, jöttek a vizes rétek, sáros, erdészeti gépek által tönkrejárt utak. Délelőtt ezért lassan és nehezen haladtam: vagy cuppogtam a sárban vagy az út mentén az erdőben utat törve, bogáncskórókkal és tüskés bokrokkal küzdve próbáltam kikerülni a dagonyát. A cipőm ismét csillagos ötösre vizsgázott, egész nap ázott, de be nem ázott. 

A Berki hegyhez érve elszállt minden mérgem. Ez egy kis csoda Magyarföld előtt. Kisütött a nap, átmelegedett a szívem is, megleltem azt a békés hangulatot, az Isten ölelését, amiért mindig jövök. 

Magyarföldön  nem tértem ki a fatemplomhoz, mert nem tudtam, milyen lesz az út többi része, és ezúttal nem akartam sötétben érkezni Zalalövőre. A közúton halad a sárga jelzés Magyarföld, Kerkáskápolna és Ramocsa érintésével, de nincs igazán autóforgalom és járda is van a falvakban, így ez egyáltalán nem zavaró. Ramocsa után fordulunk az erdő irányába újra. Itt jól jön a túristatérkép, mert egyszer csak eltűnnek a jelek, és csak a térképből sikerült rájönnöm, vajon merre van az arra. Szatta után már végig erdei túra van Zalalövőig. Délben már a Szatta patakon keltem át, teljesen jól álltam az idővel. Ámde a patakon átkelve eltűntek ismét a sárga jelek. Hát, szép a szattai erdő, de nem volt szándékomban húsz percig körbe-körbe járni benne. Végül elkezdtem csak úgy a fák között keresgélni, és ráleltem az "útra". Vagyis út nem volt, csak itt ott megjelölt fák az erdőben. Aztán kiértem egy erdészeti útra, ami egészen Csödéig jól követhető volt, kivéve azt a tisztás menti részt, ahol az útirányt jelző táblát is kivágták a jó fakitermelők, és lefektették a földre, úgy hogy a föld felé mutatott a nyilacska. Köszi, igen ez jó irány, csak még nem most.

Felsőcsöde felé közeledve engedtem, hogy rámtörjenek az emlékek. Nagyon hiányoznak a nagyszüleim, nagybátyám. A kis falusi idill felidézte a velük kapcsolatos emlékeimet. Letérdeltem a meleg szénába, és sírtam kicsit, de ez jóleső volt. Egy marék jó illatú szénát is hoztam haza.

Azt gondoltam innen már nyugisan elsétálok Zalalövőig, de nem így a vadászok. Ki volt írva: Vadászat 11. 29.-én és 11. 30.-án. Jó, hát 12. 14. van, nincs semi gond. De volt. Követlenül mellettem nagyvadas hajtás... Hát, nem volt megnyugtató. Azért a hangulatos Pacsa hegyen át beértem Zalalövőre. Négy óra volt. A busz elment háromnegyed négykor, a következő fél hatkor...

Sáros voltam, koszos és elnyűtt, de megpróbáltam elturistáskodni Lövőn. A szabadtéri Mona büfé cigánypecsenyéje pedig egészen kiváló volt.