Új kezdet

A viasanctimartini magyarországi fő útvonalának végén:

2020. 06.06. - N-10; N-11: Károlyháza - Kimle - Máriakálnok - Halászi - Feketeerdő - Dunakiliti - Rajka  kb. 33 km

Másfél nappal a záró zarándoklatom után két dolog jut eszembe:

1 - a neogranormon reklám: "Ha Kata bőre mesélni tudna..." - de mivel nem tud, majd mesélek én.

2 - a Tüskevár című regény Tutajosa: "Később azonban - mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni - ismét eszébe jutott az elmúlt nap, és voltak percek, amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből, egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról."

Szóval ez volt az első rövidnadrágos zarándokutam, és bizony felülről sütött a nap...

De megfeledkezve érzékeny testi állapotomról, belülről is átmelengetett ez az út. Már régóta készülődtem, és június első szombatján végre valósággá vált az utolsó két szakasz teljesítése. Messziről indultam, ezért most nem tudtam a szokásos 4:45-össel menni, már 4 óra 35 perckor vonaton ültem. Néhány órányi utazás és két átszállás után, nyolc órakor a károlyházi vasútállomás ugyanazon peronján álltam, ahol két és fél hónappal ezelőtt. Már ettől a ténytől mérhetetlenül boldog lettem. Ez a nap minden szempontból igazi zarándok nap volt. Tudtam, hogy nem jövök haza, ezért nagy hátizsákkal, ottalvós felszereléssel és az egész napra való ellátmánnyal a hátamon vágtam neki az útnak. Még két kilómétert sem mentem, már el akart vinni Kimléig egy kedves károlyházi autós, és ez megismétlődött Feketeerdő határában is... Nehezen hiszik el az emberek, hogy valaki tényleg szánt szándékkal gyalogol az út szélén, és nem csak a célba érkezés, hanem az úton levés is fontos. 

Tudtam, hogy ma valami véget ér.

Tudtam, hogy van időm.

Tudtam, hogy meg akarom élni minden pillanatát a mai napnak.

Tudtam, hogy ma is valakiért és valamiért megyek.

Nem siettem. Kimlén a horvátkimlei templom melletti kálvária fából faragott stációi már magukkal ragadtak. A gesztenyefasorban sétálni kora délelőtt, és nézni Krisztus arcvonásait - ott és akkor érezni kellett az Isten jelenlétét. Ott sétált mellettem, és velem együtt visszagondolt arra az útra, amit megtettem november óta, amikor először kezdtem követni a sárga jelzéseket. Ez az út életem egyik magasságokkal és mélységekkel teli időszakának a tanúja: Szomoróctól Rajkáig - a kétségektől a bizonyosságig. Sokat tanított engem az Úr ezen az úton, sokat megmutatott magából, és tudtomra adta, hogy mehetek bármerre, Ő mindig velem tart.

Az útra visszakanyarodva szinte súlytalannak éreztem magam a 8-10 kilós csomagom ellenére, és a "lebegés" sokáig folytatódott, hiszen jöttek sorban azok a dolgok, amiket nagyon szeretek: kis fák között megbújó kegyhely, a Mosoni-Duna menti mezőkön a szénabálák, a Kisalföld "tenger sík vidéke", a bolond nyulak, a napsütés és a cirógató szellő. Máriakálnok után a csodaszép erdő, még a Sóhajok hídján is jártam, és egy nagy vágyamat belesóhajtottam a kálnoki Dunába. A lábam is jól bírta, most időben felhúztam a bokavédőt. 

Halásziban nyitva volt a templom, ami ritka dolog, és mivel már dél felé járt az idő, betértem a hűvös csendességbe elsuttogni imáimat. A faluból kiérve érezni lehetett a víz illatát, hallani a békákat, madarakat. Meleg volt, letértem a Duna partjára, megmosakodtam a hűs vízben, és poroszkáltam tovább csendesen. Előttem szántóföldek, és egy ideje nem láttam (nem is figyeltem) túristajeleket, de ez most egyáltalán nem zavart. Tudtam, hogy jó irányba megyek, ezért felszegtem a fejmet, és mentem... mentem keresztül először a kukoricafölden, aztán a derékig érő búzatáblában. Mennyit jártam a földeket gyerekként nagyanyámmal, nagynénémmel, nagybátyámmal. Abban a sűrű vetésben olyan jó volt gondoltban gyereknek lenni. Csípte, szúrta a meztelen lábszáramat, de nem számított, futottam, örültem, léteztem. Anniyra eggyé váltam a tájjal, hogy majdnem letaroltam egy őzet, aki mit sem sejtve éppen ugyanabban a búzatáblában legelészet. Szerencsére ő gyorsabban reagált nálam. 

Bár nehéz volt a táskám, vizet most sem hoztam eleget, így Feketeerdőn már rászántam magam, hogy megállok. De ilyenkor nekem szinte elképzelhetetlen emberekkel szóba állni. Megtörnék a varázst, ami a huszadik kilóméter körül bennem teljes hatásfokkal működik. Megálltam, és továbbmentem, inkább szomjazom. De a Gondviselés másképp intézte, a falu végén az utcai kék csap - mondom, itt vagyok én tíz évesen, ez az a világ... működött, és olyan, de olyan hűs, finom vize volt. Megtöltöttem a flaskáimat és mentem Dunakilitibe. Ez egy kicsit nemszeretem rész, a közút mentén a csinos láthatósági mellényben, de jól sütött a nap, gondoltam legalább barnulok (nem számítottam ilyen túlzott eredményre).  Dunakilitibe hamar oda lehetett érni, szép és rendezet település, sok emléktáblával, emlékhellyel, egyértelműen érezhető Batthyány Strattmann László tisztelete. Innen Rajka már csak egy sóhajtás. Visszanéztem az útra: a maira és az elmúlt hónapokban bejárt utakra is, és olyan boldog voltam. Ma valami véget ér, de elkezdődik egy új - újabb tervek, utak, útvonalak. Nem állok meg, menni fogok, amíg csak tudok, és amíg menni tudok, mindig lesz újabb cél, mindig lesz újabb beteljesülés, megnyugvás, hálaadás.

Rajka előtt kanyarog a Duna. Négy óra volt, a vonat csak öt órakor indul Hegyeshalom felé. Letáboroztam, levettem a cipőmet, zoknimat és beletrappoltam a hideg vízbe, megmostam a kezeimet, arcomat, csurgott rajtam végig a jó Duna-víz. Egy kedves úrvacsorai énekünk egyik sora jutott eszmbe: "nem hagy a bűn pihenést, moss meg, ó, mert megemészt". Én nem tudom, más mit tesz, ha szenved, ha kérdések gyötrik, vagy csak úgy érzi, belefáradt már mindenbe. Én megyek, látok, hallok, emlékezek, kérdezek, és válaszokat kapok. És az a víz engem nem csak megmosott, hanem átmosott, és megadta, hogy megint kicsit teljesebben lássam önmagamat.

Eljutottam hát Rajkáig, az országhatárig, ahol a szlovák fickó a rajkai lakóparkban, már úgy köszön nekem, hogy "dobri". 

Hét hónap, nyolc hétvége, 300 kilóméter, újjászületés testben és lélekben. Köszönöm neked Szent Márton út!